Egri Hittudományi Fõiskola

 

A SZABADÍTÓ SZÜLETÉSÉRE

 

                Adventben az egész keresztény világ a Szabadító születésére vár, aki meghozza nekünk a szabadságot, amelyre minden kor embere újra és újra áhítozik. Már a jámbor ószövetségi hívő a zsoltárossal együtt imádkozta: „Ragyogtasd ránk arcodat és szabadok leszünk“ (Zsolt 80,4). Az Egyház imájában, a zsolozsmában gyakran ismételjük meg ezt a fohászt. Az Úr arcának ragyogó fényessége a mi szabadságunk záloga. Minél közelebb merészkedünk az ő arcának fényéhez, annál szabadabbak leszünk, és minél távolabb vagyunk tőle, annál távolabb vagyunk szabadságunktól is.

                A betlehemi jászolt beragyogta a csillag fénye, amely odavezette a napkeleti bölcseket. Ez a fény vezet oda minket is, hogy hódoljunk előtte és imádjuk őt. Azért megyünk olyan közel a betlehemi jászolhoz, azért térdelünk a tabernákulum elé, hogy az ő jelenlétének örömében, arcának fényében rátaláljunk belső szabadságunkra és megtanuljunk szeretettel szolgálni.

                A szabadság korunk igazi bálványa. Nagyon sokan keresik és a legkülönfélébb utakon vélik elérni. Ma többnyire a kötöttségektől való mentességet értik alatta. Ezért megpróbálják mindenfajta kötöttség keretein kívülre helyezni magukat. Tévesen azt hiszik: minél kevesebb kötöttség, annál nagyobb szabadság. Sokan ezért nem házasodnak, ezért nem hoznak életre szóló döntéseket. Így azonban ahelyett, hogy az igazi szabadságot lelnék meg, saját vágyaik és önzésük szolgaságába hajszolják magukat. A szabadságnak ugyanis csak akkor van értéke, ha az ember valakire, vagy valamire válik szabaddá, nem pedig valakitől, vagy valamitől. Más szóval, nem önmagában érték, hanem csak annyiban, amennyiben értelmes célra szabadítja fel az ember energiáit. Szabadságunk igazi korlátai ezért nem is önmagunkon kívül vannak, hanem bennünk, amelyek mint rabságunk rácsai, saját szívünket zárják be, mindaddig, amíg valakinek oda nem ajándékozzuk szabadságunkat.

                Ha el akarunk jutni az igazi szabadságra meg kell hallanunk Szent Anzelm buzdítását: „rejtőzködj el egy kicsikét gondolataid özöne elől. Feledd a terhes gondokat és tedd félre fárasztó szórakozottságodat. Időzz egy kicsit Istennél, és nyugodj meg egy pillanatra Benne! Lépj be lelked hajlékába; zárj ki onnan mindent, Isten és minden kivételével, ami segít az Ő keresésében; bezárva ajtódat csak Őt keresd. Mondd most, teljes szívem, mondd most Istennek: Arcodat keresem“ (Proslogion, 1).

                Áldott Karácsonyt és boldog Újévet kívánok az egri Papnevelő Intézet minden papnövendékének és a Gaudete minden olvasójának!

Dr. Ternyák Csaba
Egri érsek

 

 

 

A NÉPEK APOSTOLA MAI SZEMMEL (2. rész)

 

Előző számunkban Szent Pál apostol megtérése előtti életét próbáltuk, átelmélkedni. Annak fontosságáról írtam, hogy senki sem maradhat ugyanaz az ember, aki volt, miután találkozott Krisztussal.
Sok mindent tanulhatunk Pál apostoltól, de a legfontosabb számunkra az ő életének Krisztus központúsága.
Ha az Újszövetség könyveit figyelmesen olvassuk, rádöbbenünk arra, hogy Jézus után a legtöbb információnk Szent Pál apostolról van. Az Apostolok Cselekedeteiben leginkább életének eseményeiről, az életében bekövetkezett gyökeres változásról olvashatunk, míg leveleiben egy egészen más kép tárul fel. Nem ő a fontos, hanem Krisztus személye és tanítása. Olyannyira átjárja Pált ez a felismerés, hogy ki meri mondani: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és feláldozta magát értem." (Gal 2,20).
Szent Pál földi életében sohasem találkozott Jézussal, az Ő földi életében, mint a többi apostol, fizikailag nem követhette, nem hallhatta szájából az Örömhírt, nem érinthette meg, nem oszthatta meg Vele földi életét. Ahhoz, hogy valóban találkozni tudjon Krisztussal használnia kellett a hitét.
Feltűnő az is az ő leveleiben, hogy nem Krisztus egyes szavait idézi, hanem azt a tanítást foglalja össze, amit saját hitével megélt a Feltámadt Úrral való találkozásában. A hit az ő életében sem egy statikus valami, hisz akkor hiedelemről beszélünk. Nagyon is dinamikus és aktív tényező a hit a mi életünkben is. Átformálja életünket és arra késztet, hogy lépjünk ki önmagunkból, a magunk által épített, biztosnak hitt, „bástyáinkból” és merjük egész életünket átadni Krisztusnak. A hit nem csak az ember egy kis részét érinti, hanem az egész embert, a teljes személyt veszi igénybe, értelmével, akaratával együtt. Ha nem adom oda teljesen önmagamat Istennek a hitben, akkor csak félelem, babonaság és hiedelem kavalkádja az, amit én hitnek mondok.
Ezért hív bennünket is Szent Pál, hogy őt követve, az ő Krisztus követésén felbátorodva, adjuk oda egész valónkat Krisztusnak, és hagyjuk, hogy Ő formáljon minket! „Legyetek követőim, mint ahogy én is Krisztus követője vagyok." (1Kor 11,1).
A hit azt jelenti, hogy egész életünket teljesen, a visszavonás szándéka nélkül oda merjük tenni Isten kezébe. Nem eszméket, kitalált meséket követünk mi keresztények, hanem egy személyt, Jézus Krisztust, magát az Istent, Aki úgy szeretett minket, hogy feláldozta magát értünk.
Szent Pál megtapasztalta a mennyországot és ez a leírhatatlan élmény adott neki erőt, hogy szembe tudjon nézni az előtte álló megpróbáltatásokkal, tudatában volt annak, hogy életünk kétdimenziós, földi-, és örök életből áll, és annak is, hogy a földön csak átutazóban vagyunk, igazi hazánk a mennyben van. A remény adott neki erőt, hogy hitében győzedelmes pályát fusson végig. Pál így ír erről a reményről Timóteusnak, az egyik legközelebbi munkatársának: „… tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze addig a napig.” (2Tim 1,12).
Aki remél, az nem zárkózik el a valóságtól, mint ahogyan Szent Pál sem tette, benne élt a mindennapokban, saját akaratát nem kereste, hanem mindig Krisztus akaratát kutatta. Ha valahol visszásságokat fedezett fel, ott rögtön szót emelt az igazság védelmében. Ha átgondoljuk életünket mi mennyire, milyen mértékben állunk ki az igazság védelmében? Milyen mértékben vállaljuk fel, hogy Krisztushoz tartozunk? Csak akkor, ha valami előnyünk származik belőle, vagy akkor is, ha Krisztus nevéért, Krisztus ügyéért esetleg szenvednünk kell.
Bár két lábbal a földön járt, amint a mondás tartja, szemét az égre emelte, vagyis úgy hirdette Isten Igéjét, hogy egy pillanatig sem feledkezett meg arról, hogy nem csak Istenről kell beszélni, hanem Istennel is. Tanuljuk meg tőle, hogy előbb beszéljünk Istennel, és csak azután Istenről!
Imádkozzunk azért, hogy bennünket is az a hit, az a remény, és az a szeretet sürgessen, amely a Krisztussal való találkozásban teljesen átalakult Pál apostolt is sürgette, hogy az ő példája serkentsen minket is arra, hogy hűségesek maradjunk Krisztushoz. Arra hívok meg minden kedves testvéremet, hogy a keresztségünkből fakadóan kapott apostoli küldetésnek eleget téve, sajátos élethelyzeteinknek megfelelően mindenhol, és minden ember számára hirdessük Krisztus üzenetét, nem annyira szavainkkal, mint hitből fakadó tetteinkkel.

 

Miklós Zalán Árpád, diakónus
Váci Egyházmegye

 

ISTEN AKARATA A MI BOLDOGSÁGUNK

 

A látás hozzá tartozik érzékeinkhez, és nem nagyon tudjuk elképzelni milyen is lenne, ha nem látnánk. Ebben a világban mindenki mást vesz észre, más ragadja meg a fantáziáját és gondolkodását. Más korok más emberei nem ugyan azt látták, mint mi. Vajon mit látunk mi, technokrata emberek, vagy mit veszünk észre? A technika vívmányait? Az autókat? A luxuscikkeket?  Jézus szavai csenghetnek vissza fülünkben és lelkünkben, amikor ezt mondja: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.” (Lk 10,23-24) Boldogok vagyunk, mert láthatunk ilyen dolgokat? Szomorúan ki kell jelentenünk, hogy nem, mert azt vesszük észre, hogy ezek a bizonyos dolgok maguk köré csavarnak, mint hajcsavarók a hajat. Hajzatunk egy darabig megőrzi tartását, göndörségét és rugalmasságát, aztán az első hajmosás után pedig szomorúan tapasztaljuk, hogy elveszítette tartását, göndörségét és rugalmasságát is. Így van ez az emberi életben is. Azt gondoljuk, hogy bizonyos kellékek megtarthatnak a boldogságban, és hogyha ez, vagy az megvan felhőtlen az életünk. Később aztán tapasztaljuk saját bőrünkön, hogy a tudatosan várt tartós boldogság elmarad. Miért? Mert ezek a kellékek nem tudnak boldogságot adni és azt biztosítani. Egyedül csak Isten képes bennünket boldoggá tenni. Mindszenty József valami hasonlót mond, mikor így fogalmaz: „Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak, e célból gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékét, boldognak is kell lenni közben.” Sokszor mis is így vagyunk, kellékektől várjuk a boldogságot, pedig tudjuk nagyon jól, hogy nem adják meg számunkra. Az emberi boldogság nem a kapott ajándéktárgyaktól függ, hanem sokkal inkább a mögötte megtalált szeretettől. Az emberi boldogság nem csak az érzések világába tartozik, hanem egy tudatos létállapot, amit csak Istenbe helyezkedve érhet el az ember, persze kizárólag úgy, mint Istentől jövő ajándékot elfogadva.
Boldogságunk nagyban függ az értékektől is. Ma, az értékek válságának korában, és a liberális eszmék zűrzavarában kérdés lehet számunkra, hogy mi is az érték? Ha életünk legfőbb értéke a pénz, akkor minden más értéktelen lesz, tehát elveszti mindazt az értelmet, amit addig képviselt. Úgy látom, hogy a mai világban pontosan ez történik. Albert Camus ezt így fogalmazza meg: „Az emberek meghalnak és nem boldogok.” Azt mondjuk, hogy minden ember a boldogságát keresi, ám mégsem az a boldogság, amit megtalál. Nem vesszük észre, hogy az ember egyedül nem lehet boldog. Ahogy az ember nem képes szeretni egyedül – vagyis szeretetének nincs „tárgya”- ugyanúgy boldognak lenni sem képes egyedül. Az ember önmagában nem lehet boldog, mert ha helyes a boldogságtudata, akkor megnyilvánul kifele is. Futhatunk délibábos boldogságok után, kergethetjük azokat, de soha nem leszünk boldogok, mert a pénz az csak a pénz boldogságát fogja nyújtani nekünk, ami idővel eltűnik.  Mit hagy maga után? Nemde csak az üres életet? Meg kell találnunk a boldogságunkat, amit oly sokszor elveszítettünk, mert vissza lehet szerezni, mert aki keresi az Istent az meg fogja találni Istenben a boldogságát is. Boldogok akarunk lenni és Isten is azt akarja, hogy azok legyünk, de ezzel együtt jár, hogy tudatosan éljünk a világban: lássunk és halljunk. A hallásunk és a látásunk odafigyelést igényel, mert ezeken keresztül találkozunk a világgal. Rajtunk és a mi viszonyulásunkon múlik, hogy az értékeket szétbombázzák-e bennünk, avagy nem. Tegyük fel magunknak őszintén a kérdést: Én valóban boldog vagyok? Mitől függ a boldogságom? Ezek a kérdések lehet, hogy azt sugallják, hogy az anyagi világ ellen beszélek, és hogy rossznak tartom, pedig ez nem így van. Az ördög sem tudja a dolgokat rosszá tenni. Azok olyanok maradnak, mint a teremtés első napján. A viszonyunk ezekhez a dolgokhoz, legyen az bármi, elég színes skálát mutathat fel, s ez már lehet rossz. Tudatosítsuk magunkban, hogy Isten a boldogságra hív! Nem elvenni akar tőlünk, hanem adni egy jobb, egy szebb és boldogabb életet. Nem elnyomni akar, hanem felemelni. Boldogságunkat az adja meg, ha megtesszük Isten akaratát. Ez minden ember vágya, mert mindenki boldog akar lenni.

Nagy Csaba, V. évfolyam
 Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

BOLDOG PAPOK

 

Mostani számunkban Szabó Józsefet az egri szeminárium spirituálisát mutatjuk be kedves olvasóinknak. József atya a szeminárium lelkivezetője. Különleges és speciális munka az, amit ő végez. A legfontosabb és legmeghatározóbb dolgok az ő szobájában történnek a szemináriumban. Fogadják nagy szeretettel a vele kapcsolatos sorokat.  
József atya, kérem, néhány mondatban mutatkozzon be a Gaudete olvasóinak.
Szabó Józsefnek hívnak. 1969. március 27-én születtem Egerben. Tófaluból, egy Mátra aljai kis faluból származom. Egy három évvel idősebb bátyám van, aki már családos. Általános iskolai tanulmányaimat a szomszéd faluban, Aldebrőn végeztem, középiskolába pedig az egri Dobó István Gimnáziumba jártam. Érettségi után több minden szerettem volna lenni, ám végül rádió és televízió-műszerész szakmát választottam és e mesterségben dolgoztam 1992-ig, a szemináriumba való belépésemig. 1998-ban szenteltek pappá. Két évig voltam Miskolc-Diósgyőrben káplán, majd újabb két évig a „visitatio canonica” jegyzőjeként munkálkodtam az érsekségen. Ezt követően Rómába kaptam ösztöndíjat, ami megint két év tanulást jelentett, immár a Pápai Szent Gergely Egyetemen, ahol spiritualitást tanultam. Hazatérve Seregély István érsek atyának lettem a titkára. 2006 óta a szemináriumban vagyok spirituális, vagyis a kispapok lelkivezetője.

Spiri atya hivatását nevezhetjük kései hivatásnak is. Mikor érezte először Isten meghívását?
22 éves koromig nem éreztem a hivatás kegyelmét, habár hivatásom alakulása már sokkal előbb megkezdődött. Első meghatározó állomása volt ennek az útnak, hogy két éves koromban súlyos vesebetegségben szenvedtem. Az orvosok nem hitték, hogy felépülök. Ekkor édesanyám, aki rengeteget imádkozott értem, az egri bazilikában tett egy felajánlást. Azt ígérte, ha meggyógyulok, Istennek ajándékoz, legyek pap, csak maradjak életben. Ez édesanyámnak csak a papszentelésemen jutott újra eszébe. Kicsi koromtól kezdve a legkedvesebb vágyam és játékom az volt, hogy hős legyek és megmentsek embereket. Ennek a mikéntje változott az idők folyamán, de a vágy ugyanaz maradt: másokat megmenteni. A „hős szerep” kinőtte magát és átment a papságba. Egy lelkigyakorlaton sikerült egyben meglátnom, hogy ez az Istentől kapott vágyam a papságban csúcsosodott ki. A konkrét meghívás 1990-ben, egy februári estén történt. Barátommal futni mentünk a falu határában lévő Honvédhalma nevű helyre. Itt imádkoztunk és akkor éreztem először, hogy Isten a papságra hív. Először nem akartam tudomásul venni és kedvem sem volt hozzá, hogy pap legyek. Két évre volt szükségem - amely alatt Isten folyamatosan hívott-, hogy megküzdve önmagammal, jelentkezni tudjak a szemináriumba.

Milyen személyes örömöket fedezett és fedez fel újra és újra a papi szolgálatban?
Legfontosabb öröm maga a tény, hogy Isten mit tett velem és mire hívott meg. Minden gyengeségem ellenére Krisztus mása lehetek. Nagyon mély és érős az a gondolat, hogy Krisztust képviselem a világban és így „hősként” az emberek üdvösségéért munkálkodhatok. Mennyi jó és értékes dolgot lehet tenni. Nem csak magára a szolgálatra és a tettekre kell azonban helyezni a hangsúlyt, hanem azt kell megtapasztalnunk, hogy Isten mennyire szeret. A legkedvesebb mondatom a Szentírásból – amit a kispapoknak is nagyon sokszor elmondtam már – az Efezusiakhoz írt levél 3. fejezetének 19. verse, ami így hangzik:”Ismerjétek meg Krisztusnak a minden emberi értelmet felülmúló szeretetét”. Voltak olyan mély megtapasztalásaim, melyeken keresztül rádöbbentem, hogy Isten milyen jó és mennyire szeret engem. Mekkora az a gazdagság, amely Benne el van rejtve számomra és rajtam keresztül más emberek számára is. Tanúja lehettem sok gyógyulásnak és imameghallgatásnak, a szentségek és a személyes beszélgetések által. Mélyen érintett, nagyon sok örömet adott, és időnként megdöbbentett az emberek felém áradó szeretete. Jézus százszoros jutalmat ígért, de én az évek alatt, bizton állíthatom, hogy sokkal többet kaptam. Természetesen voltak fájdalmas megtapasztalásaim, élményeim is, de ezek is mind egyre előbbre vittek.

Milyen személyes karizmája van atyának, amelyet a papság által tud kibontakoztatni?
Az évek alatt kikristályosodott számomra –látva az emberek életét- hogy az egyik a gyógyítás karizmája. A fájdalmakat hordozó emberekkel való beszélgetésekből kiderül, hogy mennyire meghatározzák az emberek életét a családban szerzett „sebek”, visszaélések, illetve mennyire meghatározóak életükben az ún. „sorskönyvek”. Ezek megnyomorítanak emberi életeket, családokat, s mindeközben a generációk egymásnak tovább is adják őket. Kiszabadítani fogságukból embereket, új „sorskönyvet” írni nekik, amelynek az Evangélium az alapja, ez az, amihez én segítséget tudok nyújtani. A másik nagyon fontos területe a papi működésemnek pedig az, hogy hogyan lehet átadni az embereknek Isten szeretetének megtapasztalását. Egyszerűen segíteni akarok abban, hogy az Isten szeretetéről szóló elméleti tudás hogyan válhat élő tapasztalattá az emberek számára. Megtanítani a szemlélődő imádságot, melyen keresztül egyre inkább képesek lesznek kinyílni és befogadni Istent. Mély, életet adó kapcsolatokat kell kiépíteniük Istennel és embertársainkkal is.

Nagyon gazdag és mély a feladatköre. Honnan töltekezik mindezekhez?
Nem csak én adok, hisz én is nagyon sokat foglalkoztam saját életemmel és sebeim gyógyításával. A mélyre ásva szembe néztem én is az életem sebeivel és fájdalmaival. Ebben megtapasztaltam más emberek segítő és elfogadó szeretetét. A másik meghatározó forrás számomra az évi személyesen irányított lelkigyakorlatok. A napom koronája a szentmise és a szentségimádás. Nagyon sokat jelent azoknak az embereknek a szeretete, akikkel nagyon mély kapcsolatban vagyok. Ők a „bástyák” az életemben, akik megtartanak a nehézségeim közepette is.

Hogyan definiálná a boldogság fogalmát?
Számomra a boldogság azt jelenti, hogy a helyemen vagyok és élem az életem értelmét. Akkor is ezt teszem, ha érzelmeim netalán fájdalmasak, de akkor is, ha örömet tapasztalok. de nem a tettei miatt, hanem azért, aki. Rá kell döbbenünk, hogy Isten szeret és gyönyörködik bennünk. Szeretnek az emberek is. Szeretnek családtagjaink is, minden teljesítményünktől függetlenül. Nekünk is meg kell tapasztalnunk, hogy viszont tudunk szeretni másokat, mert a kölcsönös szeretettapasztalat a lelki szabadság alapja. Ez azonban nincs meg abban a helyzetben, melyben a teljesítmény alapján ítéljük meg egymást. Nyomás alatt tart, ránk nehezedik a teljesítménykényszer, és ha nincs, szabadság elveszik a szeretet és az öröm, a mély, erős emberi kapcsolatok és vágyak pedig, amelyek képesek lennének lelkesíteni és éltetni az embert, sorra kihunynak. Boldogság élni azt, amire teremtve vagyok. Befogadni Isten szeretetét és egész életemet szeretetté alakítani. Ez esetenként tettekben, imában nyilvánul meg, máskor a fájdalmak és a kudarcok szeretetből imává alakításában lesz nyilvánvaló. Egész életemet szeretetből felajánlott imává akarom átformálni.
 
Szétnézve napjainkban, egyre inkább észrevehető, hogy az emberek befordultak, zárkózottak, s talán azt is elfelejtették már, hogy hogyan kell boldognak lenni. Miért veszítik el oly sokan a boldogságot?
Nagyon sok összetevője van annak, hogy miért van napjainkban ennyi szomorúság. Az a kérdés, hogy elfelejtették, vagy meg sem tanulták a boldogságot? Biztosan nem tudom. Nagyon sok ember elveszítette, vagy egyáltalán meg sem tapasztalta a belső szabadságot és később már nem is tudja megtapasztalni ezt, sem azt, hogy milyen értékes is valójában. Nincs mély, egész életét meghatározó szeretettapasztalata, melyben azt érzi, hogy ő igazán értékes.

Törő András, III. évfolyam
Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Ima a papokért

 

Jézusom, lelkek isteni pásztora,
ki apostolaidat meghívtad
s a lelkek halászaivá tetted őket:
vond magadhoz a buzgó és nemes ifjú lelkeket is,
hogy tanítványaiddá és segítőiddé váljanak.
Add, hogy érezzék a világ üdvözítése utáni szomjadat,
amiért folyton megújítod papjaid keze által
áldozatodat oltárainkon.
Add, hogy minél többen kövessék hívó szavadat,
folytassák művödet a földön,
építsék Titokzatos Testedet, az Egyházat.
Add, hogy Egyházad a föld sója
és a világ világossága legyen

 

ÁMEN

 

Lelkigyakorlat szemináriumunkban

 
             A 2009-es szemináriumi lelkigyakorlatot, melyet Krisztus Király ünnepe előtt tartottunk, Bakos Rafael kármelita atya vezette. Rafael atyáról érdemes azt megjegyezni, hogy tanulmányait az egri Szemináriumban kezdte, ahol egy évet töltött, majd a budapesti Központi Szemináriumba került, ezután pedig Rómában folytatta tanulmányait. Eredetileg egyházmegyés papi szolgálatra jelentkezett, s csak később lépett, még kispapként, a kármelita rendbe. Jelenleg rendjének magyarországi tartományfőnöke. Rendkívül alázatos, víg kedélyű, intuitív alkat, akiből árad a krisztusi szeretetből merített erő.
A lelkigyakorlatnak ezt a címet is adhatnánk: A szép szeretet. A szép szeretet, az amely megváltoztatja az emberek életét, teljessé teszi azt és felismerteteti mindenki hivatását, tehát nem más, mint maga Krisztus.  Ez volt a vezérfonala a közös elmélkedéseknek, amelyekhez illusztrációként szolgált Marton Marcell kármelita szerzetes önéletrajzi írása. Olyan önéletrajzi írás ez, ami nem is elsősorban magáról az íróról szól, hanem Istenről és az Ő tetteiről, amelyekkel jelen volt Marcell atya életében. Az egy hét alatt bejárt út, amelyet Rafael atya vezetésével megtettünk, megmutatta, hogy miként lehetnek, „idősebb testvéreinkké” azok az emberek, akár Marcell atya is, akik itt éltek, ebben a világban, e lehetőségek között, és a kegyelemmel együttműködve, hogyan váltak szentté, valóban Isten gyermekeivé. Végső soron a szentek számunkra Isten élő szavai, akik leginkább felismerték, hogy miként működött az életükben a kegyelem. Ennek a felismerésnek elengedhetetlen feltétele az imádság, az olyan imádság, amiben nem magunkat keressük, hanem az Istent. Azt az Istent, aki a szeretet és alapvető tulajdonsága, hogy leereszkedik hozzánk. Az igazi aszkézis pedig, ennek fényében az, hogy elfoglaljuk azt a helyünket, ami ténylegesen megillet. Teremtmények vagyunk, de olyan teremtmények, akik az istengyermeki életre hívatottak. Az istengyermeki élet pedig a hit, remény, szeretet aktusaiban ragadható meg, hiszen a hit által látjuk a nem láthatót, a remény által ragaszkodunk az örök értékekhez és a szeretet tesz képessé arra, hogy keressük és befogadjuk Istent. Ahhoz, hogy mindezt felismerjük, Isten közvetítőket rendel számunkra. Ilyen kiváltságos közvetítő a házastárs, szülők… stb. Ebből következően nekem is közvetítőnek kell lennem mások számára. Isten engem akar felhasználni a másik üdvössége érdekében, ezért korántsem magamat, hanem Krisztust kell adnom az embereknek. A keresztény élet alapvetően, de a papi, kispapi élet különösen is arra irányul itt a földön, hogy mindent Jézus jelenlétében vizsgáljon, aszerint, hogy Ő mit akar nekünk üzenni. Ennek az életnek pedig nem más a mércéje, mint a felebarátaink iránti szeretet. A szeretet mindig áldozattal és lemondással jár. Lemondunk mindenről, hogy mindent Istentől fogadhassunk. Ez teszi szabaddá életünket és tölti azt meg békével. Természetesen ez csakis akkor lehetséges, ha olyanok leszünk, akárcsak a gyermekek. A gyermek hagyja magát szeretni, függőségét nem teherként éli meg, s tudja, hogy önmagán kívül semmit sem tud adni. Rá kell döbbennünk nyomorúságunkra, arra a nyomorúságra, amely vonzza az irgalmat, és akkor ez az irgalom reményt ébreszt bennünk. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk bűneinket, melyek nyomorúságunkat okozzák, de azt sem, hogy az Isten dicsősége az élő ember, akiben megnyilvánulhat a szeretet dicsősége, ha hagyja magát általa fölemelni. Bánkódunk bűneink miatt, de ez nem ok arra, hogy olyan képeket vetítsünk Istenre, amely még emberhez sem lenne illő. Olykor össze kell, hogy törjön a szívünk, hogy Isten újat adhasson helyébe és betölthesse azt. Tudnunk kell Isten előtt kinyitni szívünket, mert Őt egyedül a képmutatás bántja, azaz mikor mást mutatunk neki, mint akik vagyunk, és nem engedjük, hogy olyannak szeressen, amilyenek valójában vagyunk. Vele szembeni őszinteségünknek áttetszőséget kell hordoznia, ami nem azt jelenti, hogy elveszítjük a személyiségünket, hanem teljes valónkkal odaállunk az Isten elé. Ő alig várja, hogy adhassa magát, ám amíg nem velünk találkozik, addig nem tudja ezt megtenni. Jézus mondja, hogy „most már barátaimnak mondalak titeket”, ezért nekünk törekednünk kell annak a mentalitásnak a megélésére, hogy benső barátságban legyünk Istennel, tudva azt, hogy szeret bennünket. Ezt a szeretetet hitben és hálaadással kell fogadnunk, így érthetjük meg a szentek példáját és a bennük működő dinamizmust, amely szüntelenül Isten felé vezette őket.
Hálával tartozunk Rafael atyának, hogy mint jó közvetítő Isten kezében, szavával, tapasztalataival és egész ittlétével Isten felé vezetett minket. Köszönjük, hogy imáiban tovább kíséri a közösséget és viszonozva szeretetét, imádságos lélekkel kérjük és kívánjuk életére, szerzetesi szolgálatára Isten bőséges áldását.

Eiben Tamás, IV. évfolyam
Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Beöltözés

 

Tudjuk mindannyian, hogy bizonyos képeket nem akaszthatunk a falra keret nélkül, mert a keret a képet kiemeli a fal egyhangúságából és ugyanakkor szembetűnőbbé is teszi. Joggal érezzük úgy, hogy a képek és a keretek összetartoznak, mindegyik a maga stílusának megfelelővel. Ha rátok nézünk valami hasonlót látunk. Az a keret, amit nemrégiben magatokra vetettek kiemeli azt, hogy kik is szeretnétek lenni, kihez is szeretnétek hasonlítani. Kiemel benneteket a világ egyhangúságából, sokszínűségéből. Felkiáltójellé, de kérdőjellé is tesz, és olyan képpé formál, hogy mindenki felismeri, a kép tulajdonosát és festőjét. Ez nem tehet benneteket, sem bennünket elbizakodottá, mert akkor a keret értékesebb lenne, mint a kép, de nem is lehet szebb a keret, mint a kép. Mert ahogyan összeillenek ezek a dolgok – képek és keretek – és felhoznak belőlünk egy katarzis élményt, és elvezetnek bennünket az esztétikához, ugyanúgy kell, hogy történjen veletek és velünk is. Igaz, mi nem esztétikai élményt kell, hogy előidézzünk, hanem Jézus Krisztussal való találkozás akarását és megvalósulását. Amikor elmegyünk egy-egy képkiállításra nem a keretet nézzük, hanem a képeket csodáljuk, mégis a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, és valami jó születik meg általuk bennünk. Azt látom – és mondhatom, látjuk – jó képkeretet választottatok. Az azonban rajtatok múlik, hogy milyen képet raktok bele. Ebben a keretben hamisított festmény nem igazán mutat jól. Ehhez a kerethez egy teljes szívvel Istenre hagyatkozó ember illik, aki magán viseli a Festő, az-az Isten ecsetének nyomait, a keret ebben csak segít.
Mint minden hasonlat, ez is sántít, mert a keret, vagyis a reverenda nem tart és nem is tarthat meg a hívatásunkban, mert nem ő adta. A reverenda nem vár, vagy bástya, ami minden bajtól, problémától és örömtől megvéd, és nem is adja, oldja meg azokat. Lehet, hogy sokan majd azt várják tőletek, hogy ettől jobb emberek, okosabbak és bátrabbak legyetek, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, azt kell mondanunk, hogy nem ez a cél. A reverendáink nem oldják meg sem a magunk, sem pedig mások problémáit, bajait vagy boldogságát. Platón valami hasonlót mond, amikor ezt állítja: „a földműves, a fazekas, ha nem úgy öltözik mást mutat, mint ami.” Igen kedves beöltözöttek, Platón azt állítja, hogy összhangot kell teremtenünk a kép és a keret; a reverenda és a személy között. Ha ez nem valósul meg legalább részlegesen, akkor sajnos igazat kell adnunk Nietzsche-nek, aki ezt írja az „Imigyen szóla Zarathusztra” című művében: „De vajon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.” Ha nincs összhang a kép és a kert között, akkor valóban „maskarás szomorúságok” vagyunk, de önmagában nem elég az összhang, hanem közben boldognak is kell lennünk. Ha ez nem így alakulna, akkor valóban amatőr színészeknek fognak nézni bennünket, akiknek a szavai nem a szeretet erejével fognak hatni.
„ Itt a különbség, hogy látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod
Csakhogy nem, ami rész szerint igaz
Olyan kell, ami egészben s mindig az.” – írja Arany János egyik versében.
Azt hiszem, most hogy képekről és keretekről beszéltem olyan lehetek, mint egy idegenvezető a képtárban. Nem szeretnék azonban rossz idegenvezető lenni, aki csak beszél a képekről és a keretekről, de közben nem hívja meg a nézelődőt, hogy tekintse is meg azokat. Ti már másfél éve nézitek, sőt sokszor meg is érintettétek, most mégis szeretnélek egy olyan dologra meghívni, ami több ennél. Arra hívlak titeket, hogy élvezzétek. Kívánok nektek örömmel, boldogsággal, sok mosollyal eltöltött évet az új keretben, a reverendában.

Nagy Csaba, V. évfolyam
 Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Késve, de nem elkésve

Zsova János vagyok, az egri Szeminárium első éves kispapja. A Gaudete folyóirat előző számában röviden beszámoltam magamról, most pedig egy főszerkesztői felkérésnek eleget téve kicsit részletesebben beszélek késői hivatásom miértjéről.
Kis koromtól kezdve vallásos családban nőttem fel. Szüleim rendszeres templomba járók voltak, akik mindig kézen fogtak és vittek a szentmisére, és a különböző liturgikus cselekményekre is. Nyolc éves koromban meghalt édesapám, ami a három főre zsugorodó családomat még összetartóbbá tette. A halál feletti fájdalom elviselésében az Istenbe vetett hit segített bennünket, hogy előre tekintsünk és a megélhetési nehézségekben is kitartsunk. Általános iskolai, majd gimnáziumi tanulmányaim befejezése után könyvelőnek tanultam. Az ismeretek elsajátítása után Hernádnémetiben, szülőfalumban kezdtem munkához. Viszonylagosan kötetlen munkaidőm lehetőséget adott arra, hogy lelkipásztori kisegítőként tevékenyen részt vállaljak a helyi egyházközösség életében. Kezdetben Túri István esperes úr mellett, majd Jaskó László, jelenlegi plébános által irányított egyháztanácsban pénztárosi feladatokat láttam el. Emellett a hívekkel jó kapcsolatot alakítottam ki, szentségimádást, májusi, októberi litániákat, a Mária-jelenésekhez, illetve az Isteni irgalmasság imádságaihoz kapcsolódó szertartásokat vezettem. Jó pár évvel ezelőtt édesanyám sekrestyés lett, őt is aktívan segítettem. Gyakorlatilag a munkám és az egyházi szolgálat kettősségében teltek napjaim. Könyvelőként nagyon szerettek az emberek, sokan megkerestek. Igyekeztem mindig megfelelni a törvényi elvárásoknak. Mindenkinek legjobb tudásom szerint, keresztényi szellemben szolgáltam. Amikor megtudták, hogy befejezem a könyvelést, és papnak tanulok, sokan elszomorodtak, és titkon remélték ebbéli szándékom megváltoztatását.
Miért jelentkeztem a szemináriumba? Nem múlt el felettem nyomtalanul az egyházban töltött sok évtized. Soha nem kényszerből, hanem saját meggyőződésemből kerestem az Istennel való találkozás lehetőségét. Kis koromban paposat játszottam a szomszédoknak, édesanyám miseruhát varrt, szörppel és csokival áldoztattam meg a misémre érkező Túri István esperes urat. Játék volt, mégis nagyon komoly élmény. Esperes úr mindig azt mondta, pap lesz belőlem, amit titkon hittem is, meg nem is. „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek” - szól a mondás. Emellett két szó jut az eszembe, ami kifejezi elköteleződésemet, az egyik: a MEGHÍVÁS.
Ugyanakkor meghívásomat konkrét eseményhez nem tudom kötni. II. János Pál pápa a hivatásról szóló könyvében úgy fogalmaz, hogy a hivatás ajándék és titok. Egy hosszú folyamat eredménye és a gondviselés kegyelmének gyümölcse. Több alkalommal fülembe csengett e szentírási idézet: „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Végiggondolva, hogy döntésemmel mit vállaltam, újra iskolapad, skabellumok és vizsgák, határozottan IGENT mertem mondani Jézus hívására. Elfogadom, hogy ezek fontosak az előmenetelemhez, néha nehezek is, de tudom, hogy Istenre bíztam életemet és sorsomat. Hiszem, hogy ha meghívott, akkor bízhatok is segítő kegyelmében.
A másik szó: az OTTHAGYÁS.
Az évek során sok munkával és kitartással egy egzisztenciát alakítottam ki, egyrészt a munkámban, másrészt a helyi egyházközösségben. Az utóbbihoz szoros kapcsolat fűzött a gyakori szolgálat által, valamint a kedves hívek szeretetéből. Felvetődhet a kérdés: Nem sajnáltam-e mindezt otthagyni? Munka, otthon, egyházközösség? NEM, és nem is szeretném visszafordítani az idő kerekét. Természetesen nem könnyű az elszakadás, de hiszem azt, amit Krisztus tanított: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, száz annyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.”
Szeretnék pap lenni. Szeretnék hűséges és megbízható papja lenni Krisztusnak, hogy szolgálhassam az embereket és vezessem őket Isten országa felé!
Befejezésül buzdítok mindenkit, akik a papság gondolatát idősebb koruk miatt eddig még nem merték vállalni, bátran válaszoljanak az Úrjézus szerető hívására!

Zsova János, I. évfolyam
Egri Főegyházmegye

 

 

Hivatás

 

Sokszor úgy vagyok, hogy elképzelem jövendő életemet, mindent eltervezek: hová megyek továbbtanulni, mivel szeretnék foglalkozni, kivel fogom leélni az életem, hány gyermeket szeretnék, hol fogok lakni stb. Aztán hírtelen, egy nap arra ébredek, hogy valami motoszkál bennem, egy gondolat, mely nem hagy nyugodni. Mintha valaki szólna bennem, de nem igazán tudom, hogy ki az és, hogy mit akar.
Sokszor úgy vagyok, hogy nincs elgondolásom az életről, nem tudom, hogy mit szeretnék, mit valósítsak meg az életben.
 Ezért csak ide-oda vergődök, élek egyik napról a másikra és nem tudom, hogy mit is kezdjek magammal. Aztán hírtelen, egy nap arra ébredek, hogy valami motoszkál bennem, egy gondolat, mely nem hagy nyugodni. Mintha valaki szólna bennem, de nem igazán tudom, hogy ki az és, hogy mit akar.
Ekkor a bizonytalanság, a félelem érzése jár át: adjam fel azokat az elképzeléseimet, amelyekre építeni akartam életemet? Kötelezzem el magam egy életre ennek a hívásnak? Hiszen még azt sem tudom, hogy mire hív, mit kellene tennem. Nem látok tisztán. Olyan jó volna, ha valaki adna egy ugródeszkát, amelyen magasat ugorva láthatnám, hogy mi is történik, mit kell tennem, de csak ez a belső hang van, amely szüntelenül hív valamire. Talán az Isten az, aki azt akarja, hogy pap legyek. Hiszen ez őrültség! Én teljesen alkalmatlan vagyok erre. Nálam százszor alkalmasabb emberek lennének erre a feladatra. Csak egy egyszerű srác vagyok, egyszerű élettel. Semmi rendkívüli képességem nincs. Még csak nem is én vagyok a legjobb tanuló, sem a legszorgalmasabb, sem a legkitartóbb. Ki vagyok én, hogy igent mondjak erre a hívásra?
Különben is annyi rosszat mondanak a papokról. Már azt sem tudom, hogy mi igaz azokból a hírekből, melyeket hallani róluk. Olyan elképzelhetetlen, hogy ne legyen valakim, akivel együtt öregszem meg, akivel együtt élhetek, akivel közös gyermekeink lennének. Oly nehezet kérsz tőlem Uram!
 Legbelül azonban azt is tudom, hogy boldogságomat csak akkor találom meg, ha azt az életet élem, amelyre hivatott vagyok. Lehet, hogy az élet egyéb területén is el tudnám érni ezt, vagy azt, lehet, hogy képes lennék egy sikeres életet befutni, amiben meg lenne mindenem, de képtelen lennék minden reggel felkelni és a tükörbe belenézve azt mondani: életemben minden rendben van, teljesen boldog vagyok, a helyemen érzem magam.
Tudom és érzem, hogy béke csak akkor költözik a szívembe, ha rábízom magam arra, aki megszólított. Hiszen, ha valóban az Isten szólt, akkor bizonyára ad elég erőt ahhoz, hogy teljesítsem ezt a lehetetlennek tűnő hivatást. Bizonyára nem csap be és nem hagy magamra. Nem, az Isten ilyet biztosan nem tesz, hiszen nagyon sok olyan papot ismerek, akikre felnézek, akik példamutató életet élnek és nagyon sokat segítenek az embereknek. Ha nekik ez sikerül, akkor nekem miért ne sikerülne? Isten biztos, hogy mellettem van és kiegészíti azt, amiben én gyengének bizonyulok.
Szeretnék igent mondani hívásodra, Uram, mert vágy gyúlt a szívemben, hogy a Te eszközöd lehessek, aki által szólhatsz, aki által cselekedhetsz. Szeretnék fiatalokkal foglalkozni, tanítani és nevelni őket. Szeretném elvinni az evangélium és a Te szereteted hírét minden embernek: idősnek, szegénynek, betegnek, szenvedőnek egyaránt. Szeretnék szentmisét bemutatni, hogy valóságosan is jelen lehess az emberek között. Szeretnék teljesen elköteleződni melletted és maradéktalanul Reád bízni életemet, de nagyon félek, mert nem tudom, hogy milyen nehézséggel lesz teli ez az út.
Uram, kérlek, segíts döntenem, hogy boldog ember lehessek és béke legyen szívemben.

                Ha már éreztél hasonlóan és nem tudod, hogy mit tegyél, akkor márciusban gyere el hozzánk, a szemináriumba, ahol találkozhatsz olyan kispapokkal, akik hasonló utat jártak be, mint te. Személyesen beszélgethetsz velük, megláthatod, hogyan élnek és készülnek arra a hivatásra, amelyre talán te is meghívást kaptál. A pontos időpontról majd küldünk tájékoztatót a plébániákra, ahol érdeklődhetsz.
                Ha kérdésed lenne vagy segítséget szeretnél kérni a papi hivatással kapcsolatban, akkor buzdítalak, hogy bátran keresd fel plébánosodat vagy egy olyan atyát, akit jól ismersz, mert ők segíteni tudnak neked. Amennyiben nem ismersz ilyen atyát, akkor bizalommal fordulhatsz felénk, kispapok felé is. A gaudete.eger@gmail.com címen mindig elérhetsz minket és ígérem, hogy leveledre mihamarabb válaszolni fogunk.
                Addig is, legyen segítség az alábbi vetítés, amit ezen a címen megtalálsz: www.eghf.hu
Imádkozunk érted, hogy igent tudj mondani arra a küldetésre, amelyre hivatva vagy!

A vetittés Itt tölthető le.

Nagy Zsolt, IV. évfolyam
 Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Ministráns oldal

Kedves Ministránsok!
Örömmel tölt el, hogy folytathatom diakónus barátom munkáját. Nagy szeretettel köszöntelek benneteket, akik hétről-hétre az Úr oltáránál szolgáltok.
De mit is jelent vajon ez a szolgálat? Erről fogunk most közösen elmélkedni a ministránsok tízparancsolatán keresztül, amely nagyon jó összefoglalója annak, hogyan és miként lehetünk jobbak ebben a szolgálatban.
1. Ha az oltár előtt állsz, nem a papnak ministrálsz, Jézusunk van itt jelen, Ő figyel rád szüntelen.
Gondoltatok-e már arra, hogy amikor ministráltok a pap az, aki a legkevésbé lát titeket? Hiszen többnyire mellette álltok, egyszerre mozogtok. Kik azok, akik mégis látnak? Természetesen a hívek, akik között ott lehetnek a szüleitek is, de ami még ennél is fontosabb, hogy kistestvéreitek vagy más kisgyermekek figyelik minden mozdulatotokat, mert egyszer majd ők is szeretnének ministrálni. És persze nem utolsó sorban Jézus az, aki lát téged, hiszen Neki ministrálsz, aki a papon keresztül van jelen az oltárnál.
2. Magadat hát szedd össze, kezed lábad tedd össze, gyorsan járni nem szabad, jó ministráns nem szalad.
Ha valami jó dolog történik velünk, szeretjük, ha lassan telik az idő. Általában akkor sietünk, ha nem érdekel, amit éppen teszünk. Azért is kell összeszedettnek lenni, amikor ministrálsz, hogy Jézus lássa, fontos neked és jól érzed magad az ő jelenlétében, és nem azt várod, hogy mikor lesz már vége a Szentmisének, mert kezdődik a kedvenc rajzfilmed.
3. Mindent megfontoltan tégy, szeleburdi sose légy, ne lépj oldalt se hátra, rá ne lépj a ruhádra.
Előfordult már veletek, hogy elkalandoztak a gondolataitok? Bizony még a legjobbakkal is megesik néha, hogy a Szentmise alatt jutnak eszébe lényegtelen dolgok. Ez esetben gyorsan találjatok vissza az ünnep hangulatához és Jézus jelenlétéhez, hogy le ne maradjatok a vele való találkozásról.
4. Felfelé lépj jobb lábbal, ha fordulsz ne légy háttal, se papnak se oltárnak, lassan fordulj megvárnak.
Szoktatok-e hátat fordítani a legjobb barátotoknak vagy a vendégeknek, akik éppen nálatok vannak? Nem a papnak és nem az oltárnak fordítotok hátat, hanem Jézusnak, akit a pap jelenít meg, és aki jelen van közöttetek az oltáron. Amikor ministráltok, ne hiányozzon belőletek az ájtatosság lelkülete. Így biztosan a legjobbat tudjátok nyújtani Jézusnak, aki meglátogat minket minden Szentmisében. Így valóban, mint a legjobb barátotoknak tehettek szolgálatot.
5. Hogyha ketten fordultok, szembe nézzen arcotok, ne bámulj, vigyázzba állj, társadnak ne dirigálj.
Sokszor könnyen megakad szemünk dolgokon, embereket bámulunk, vagy csak egyszerűen elmélázunk. A Szentmise nem a bámészkodás, hanem az odafigyelés helye. Figyelni arra, aki megosztja magát velünk, testének odaajándékozása által. Szoktatok-e dirigálni egymásnak? Bizony sokszor előfordul, hogy csak parancsokat osztogatunk. Pedig néha mennyivel könnyebb lenne, ha mi magunk végeznénk el a feladatot.
6. Ne lógasd le a fejed, meg ne fordítsd a fejed, ha nézni kell oldalra, szemed fordítsd csak balra.
Néha megesik, hogy figyelnetek kell egymás mozgására vagy a papra. Ez éberséggel töltsön el benneteket, és ne a bámészkodás lehetőségét lássátok benne. Minden testrészetek kifejezi összeszedettségeteket és odafigyeléseteket.
7. Társadra nyugodtan várj, egyszerre lépj, térdelj, állj, irányít a vezető, mindig csak a jobb első.
Megfigyeltétek-e már, hogy milyen nehéz együttdolgozni? Bizony nagyon könnyű például csengetni, de ha két embernek kell, egymásra is tekintettel legyetek, nehogy valaki előbb csengessen, mint a másik. Itt nem a verseny a fontos, hogy ki csenget hamarabb és ügyesebben. Akkor lesz helyes a ministrálásotok, ha egyszerre mozogtok és szolgálatotok így lesz teljes Jézus előtt.
8. Halkan csengess, ügyesen, sekrestyében csend legyen, ne ugrálj és ne mászkálj, egy helyben légy, csendben várj.
A sekrestye nem a baráti beszélgetések helye, pláne nem a Szentmise előtt. Ha jól emlékszem, amikor az elsőáldozásra készültem, a hittanórán a következőket hallhattam: „A Szentmisére bizony lélekben is fel kell készülni”. Ezt azzal tehetitek meg a leginkább, ha elcsendesedtek és várjátok, hogy Jézus eltöltsön mindnyájatokat szeretetével.
9. Imákat tudd pontosan, mond jól szépen, hangosan, hadd mondják az emberek, jó ministráns a gyerek.
Szoktatok-e imádkozni. Reggel és este? De most nem is ez a lényeg, persze nagyon fontos az is. A Szentmisében hogyan vesztek részt? Csak hallgatjátok azt? Vagy esetleg mondjátok is az imákat? A feleleteket és az énekeket? Bizony szép dolog, ha mindezeket a ministráns is mondja, mert ez nemcsak a padban ülő hívek dolga, hanem minden jelenlévőé. Sokkal ünnepélyesebbé és közelebbivé hozza a Jézussal való találkozásotokat.
10. Ha mindnyájan így teszünk, legjobb áldást mi veszünk, angyalokkal szolgálunk, majd ha mennyekbe szállunk.
Már többször is említettem a szolgálat kifejezést. Ebben bizony hasonlítunk az angyalokhoz, akik a mennyben szolgálják az Istent. Akit szolgálunk, közös, csak a hely nem ugyanaz. De talán a Szentmise az eljövendő mennyország előízét hozza el számunkra. Ezért is bíztatlak szívből benneteket, hogy minél gyakrabban és minél jobban szolgáljatok az Úr oltáránál, mindig szem előtt tartva Jézus, ami barátunk jelenlétét. Ha erre gondoltok, nem lesz nehéz betartanotok a ministránsok tízparancsolatát.
Engedjétek meg, hogy ezekkel a gondolatokkal kívánjak nektek a magam és kispaptársaim nevében Istentől megáldott Karácsonyt és kegyelemben gazdag boldog újesztendőt!                                                         

 

Varga Lóránt II. évfolyam
Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Ma szentnek lenni: Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

 
Ma, a harmadik évezred elején, szentnek lenni semmivel sem különösebb és valószínűtlenebb, mint több évszázaddal ezelőtt. Nem könnyebbek és nem is nehezebbek a feltételek a világban, hogy valaki elkezdjen Istennel együtt élni. Szentnek lenni nem jelent mást, mint Istennel együtt szeretetben, sikeresen leélni a földi életet, és annak folyamatá¬ban elnyerni a halál utáni öröklétet.
                Arra a kér-désre, hogy ki nevezhető szentnek, milyen jellemzők alapján illethetnek valakit a „szent” jelzővel, pontosan kidolgozott válaszokat lehet adni. Megvannak a meghatározott kritériumok, szem-pontok, amik alapján az Egyház egy személyt hivatalos keretek között a hívek tekintete elé állít példa¬képként. Nem csak kanonizált (hivatalosan oltárra emelt) szentek léteznek. Komolyan kell vennünk, hogy csak a szeretetért állhatatosan küzdő lelkek parányi csoportja az, akiket intézményes keretek között is boldogként vagy szentként tisztelünk. Mellettük hatalmas seregként áll azoknak a lelkeknek „névtelen” tömege, akiket ugyanúgy istenes célok vezettek követ¬kezetesen egy emberöltőn keresztül.
                A szent életútja nem mindig egyértelmű a külvilág számára sem. Sokszor hordoz magán látszólagos visszásságokat. Boldog Kalkuttai Teréz anyát rengeteg támadás érte a szegények között végzett munkája miatt, pedig a szeretet missziója, aminek oltárán elégette az életét, még hűvös tárgyilagossággal néz¬ve is értéket képvisel. Ekkor fogalmazta meg gondolatait: „Nem baj, ha képmutatás vád-jával illetnek, te csak tedd a jót, nem baj, ha szándékaidat félre-magyarázzák és félreértelmezik, te csak tedd a jót…” Az élet gyümölcsei végül Boldog Kalkuttai Teréz anyát igazolták rosszakaróival szemben. Szent Pio atya szintén a félreértettség időszakán ment keresztül, amikor hisztériásnak tekintették, nem pedig olyan embernek, aki Jézus akaratát hitelesen váltja életté. Ebben a sorban megemlíthető még Galgani Szent Gemma is. Neki stigmái adtak rengeteg vádra lehetőséget. Utóbb az élet őt is igazolta. Szinte a költők, képző-művészek, muzsikusok juthatnak az ember eszébe a szentekkel párhuzamosan. Számos alkalommal nekik is viszontagságokon kellett keresztülvergődni munkájukat tekintve, míg haláluk után rehabilitálták őket.
                Az említett szentek mellet, példaként vessünk egy nagyobb pillantást a 21. században élt kanonizált Escrivá de Balaguer Szent Józsefre. Ő tökéletes példája azoknak, akiket félreismernek, illetve akinek a művét félre¬ismerik, lega¬lábbis a világ oldaláról nézve, hiszen ő hozta létre a sokszor titokzatosság ködében ábrázolt Opus Deit.
                Szent József atya 1902-ben született a Spanyolországban található Barbastroban.  Papi hivatásának fel¬ismerésében sokat segített számára a családjában uralkodó hiteles keresztény légkör. A rászorulók támogatását egészen kicsiny korától kezdve eltanulhatta a körülötte levőktől. A Szűz Mária tiszteletét szülei komolyan gyakorolták, és a szentségekből (gyónás, áldozás) táplálkozott életük. A gyermekek legelső tanítója, természetesen, édesapjuk és az édesanyjuk volt. A kis József is tőlük sajátította el az Istennel való párbeszéd, az imádság fortélyait. Öt testvére mellett ő második volt a gyermekek sorában. Nyolc éves korában egymás után elvesztette három lánytestvérét.
                Isten esetenként nem a legkényelmesebb körülményeket támasztja kiválasztottai számára. József családja is annyira elszegényedett, hogy költözködniük kellett. Édesapja csak így tudta fedezni szerettei számára a biztos megélhetést Logronoban.
                Sok parányi, jelenték-telennek tűnő cselekedetünkkel nem is gondoljuk, hogy mekkora hatással lehetünk mások számára. Így volt ez a kamaszkorba lépett József esetében is.
                Tizenöt éves volt, amikor a hóban mezítelen lábnyom¬okat fedezett fel karácsony ünnepén. Kiderült, hogy egy sarutlan kármelita szerzetes járt előtte az úton, és ő hagyta a külön¬leges jeleket a jéghideg, puha hóban. A világ megannyi érdekes¬ségére nyitott fiatalt a különleges látvány igen elgondolkodtatta. Mint minden felnőttség küszöbén átlépő embert, őt is elkezdte foglalkoztatni az élet értelme. A szeretet útja, ami eddig szüleitől önkéntelenül átvett világnézet volt számára, egyre tudatosabbá vált benne. Egyfajta Istentől táplált „nyugtalanság” kezdte őt egyre inkább hivatása útján terelgetni. Végül döntött.

                Logronóban elhatározta, hogy felvételét kéri a papnövendékek közé. Rögvest érettségi után meg is kezdte tanulmányait. Emellett édesapja késztetésére jogot kezdett tanulni. Püspöke a Pápai Egyetemre küldte Zaragozába a tehetséges ifjút. 20 évesen a papnevelő intézetben elöljáróvá nevezték ki, olyan érett volt gondolkodása a helyes istenkövetés terén. Don Bosco látomása arról, hogy az Egyház hajója két biztos ponthoz van kikötve a változó világ viharában: az Oltári¬szentséghez és a Mária-tisztelet egészséges gyakorlatához, Józsefre is hatott. Ő is e kettőt választotta, hogy sikeresen előrehalad¬hasson a lelkiélet és az életszentség útján. Szentmisén kívül is sokat időzött az Oltáriszentség előtt, és naponta elment a Pilari Szűzanya kegytemplomába imád¬kozni.
                Mai viszonyokat tekintve fiatalon, 23 évesen érkezett el a pillanat a papi hivatást választó József számára, amit a házas élethivatást választók is hasonló ünnepélyes¬séggel várnak. Végre az oltár elé léphetett és püspöke kiszolgáltatta neki a papi rend szentségét. József atya egy életre elkötelezte magát az Isten és az Egyház iránti hűségre. Az amúgy is tevékeny József gyorsan belecsöppent a hívekkel való közvetlen és forgatagos életbe: másnap rögtön Perdigueraba utazott, hogy mint plébános töltse be egyházi hivatalát.
                Madridban civiljogból doktorátust szerzett, és ez adott neki lehetőséget, hogy nyitott fel-lépésével maga köré vonzza a városi embereket. Külvárosi szegényekkel és betegekkel, munkás¬okkal és egyetemisták¬kal, művészekkel ismer¬kedett meg. Pontosan ebben találta meg papi hivatásán belül a speciális feladatkört. A hétköznapokban is tevé¬keny, egyszerű élet¬szentségre és isten¬követésre igyekezett mindenkit buzdítani. Törekedett mindenkit elérni, függetlenül a kulturális vagy társadalmi háttértől. Ezért hozta létre 26 évesen az Opus Deit.
                A vallásellenes erők az 1936-39-es a polgárháború idején Madridban is rengeteg szenvedést okoztak. József atya ilyen körülmények között is igyekezett az ellenségszeretet terén sikeresen helyt állni. Nem adta fel az egyetemista ifjúságért vállalt szellemi, tudomá¬nyos és kulturális küzdelmet. (Még 1933-ban akadémiát nyitott képzésük számára)
                Hatásos tevékenységének híre nem maradhatott véka alatt. Rengeteg támadás érte, azonban sikerült elérnie, hogy jóváhagyást kapjon az Opus Deihez a madridi püspöktől. Személye, gondolatai hatással voltak szerzetes elöljárókra, püspökökre. Különféle lelki¬gyakorlatokat, előadásokat tartott számos katolikus szervezetnek. 39 évesen létrehozta a Szent Kereszt Papi Társaságot. Ez az intézmény az Opus Dein belül működő egyesület. Alapítása hamarosan túlnőtt Spanyolország határain, mígnem 1950-ben, Rómában pápai jóváhagyást kapott. Így már nem katolikus, és nem keresztény nőket és férfiakat is munkatársává fogad¬hatott az Opus Dei. Radikálisabban megvalósulhatott tehát József atya vágya, hogy mindenkihez kíván szólni az evangélium, a jó hír üzenetével. Karizmatikus alakja lehetőséget adott arra, hogy sok tehetség érlelődjék mellette. Tanítványait a világ számos tájára hívták Isten és a szeretet sáfáraiként. Keze irányítása alatt kórházak, mezőgazdasági iskolák és egyete-mek jöttek létre.
                József atya 1975. június 26-án halt meg szívrohamban. Teste Rómában nyugszik, a Béke Királynője templomban.
                A visszásságok ellenére műve, az Opus Dei véglegesen megszületett, és mint személyi prelatúra nyert egyházjogi formát 1982-ben. II. János Pál pápa 2002. október 6-án avatta szentté Escrivá de Balaguer József Mária atyát. 

 

 

Balázs András V.évfolyam
Váci Egyházmegye

Istenem, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására számtalan kegyelemmel halmoztad el Szent Josemaría áldozópapot, és hűséges eszközül választottad ki őt az Opus Dei alapítására, amely a hivatásbeli munka és a keresztények hétköznapi kötelességeinek teljesítése által út az életszentségre. Add, hogy én is úgy tudjam alakítani életem minden pillanatát és körülményét, hogy szeresselek Téged, hogy örömmel és egyszerűségben szolgáljam az Egyházat, a Szentatyát és a lelkeket, és így a hit és a szeretet fényével világítsam be a föld útjait. Kérlek, add meg Szent Josemaría közbenjárására, hogy... Ámen.

 

Rímfaragó kispapok műveiből

 

Karácsony

 

Talán nagy csendesség lehetett akkor,
És álmos szuszogás várta a hajnalt;
Párás köd botorkált a magányos éjben
Mikor három bölcs a hangra elindult.
A Csillag suttogott fenn az égen,
S bár virrasztó árnyak az úton cikáztak,
A halotti csendet pár teve patája
Bátran széttörve indult egy irányba.
A föld tovább ringatta rózsaszín álmát,
Csak három szívben gyúlt ki égi fény;
A remény rajzolni kezdett egy arcot
Mi ily hosszú utat biztosan megér.
Akire vágytak tudva, tudatlan
Nem volt más, mint a Szolgakirály,
Kit házad küszöbén ringat ma anyja,
Mert magasan a kilincs, s még csukva a zár.
Udvarodon éjjel sok teve prüszköl;
Nyisd ki az ajtód, hogy lásd a csodát:
 Felhőkön táncol, dalol sok angyal,
S a falatnyi csöppségről hirdet glóriát.
Ó ébredj, ébredj! Ne nyújtózz tovább!
Ne bújj el, csak mert nincsen palotád!
Ha szívedben nincsen más, csupán szalma:
A Csillag nem tévedt el, jó helyen áll.
Legyél bár jászol, újra templom leszel, -
Szelíd zengésű zsoltár, élő üzenet:
Az Isten Mosolya leszállt a földre,
S ott szuszog benned a testté lett Szeretet.

Czibere Zsolt, IV. évfolyam
Egri Főegyházmegye
 

 

Küldte Isten angyalát az égből a földre:
Köszöntse a Szűz Anyát
Kinek áldott magzata s méhe.

 

Benne fogant meg
kire vártak az emberek,
Ő tanítja meg: ezentúl már
Ne csak önmaguknak éljenek.

 

Királyok jöttek
s hódoltak előtte.
Bár messziről indultak
Közeledtét már hallották előre.

 

A féltékeny Heródes is
a kisdedet kereste
de meg nem találta,
mert nem a szíve vezette.

 

Csak az talál rá
Ki őszintén kutatja,
Keressük hát mi is:
S az utat majd Ő mutatja!

 

László Krisztián, II. évfolyam
Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

 

Interjú Istennel…

 

- - Gyere be! - mondta Isten. - Tehát szeretnél interjút készíteni velem?
- Ha van rá időd. - válaszoltam.
- Az én időm örökké tart és elegendő arra, hogy bármit megtegyek. Mit szeretnél tudni? - mosolygott Isten.
- Mi az, ami leginkább megdöbbent az emberekben?
- Hogy megunnak gyereknek lenni, siettetik a felnőtté válást, és aztán arra vágyakoznak, hogy újból gyerekek lehessenek. Elveszítik az egészségüket, hogy sok pénzük legyen, azután elveszítik a pénzüket, hogy újból egészségesek lehessenek. Hogy aggódva gondolnak a jövőre, és közben elfelejtik a jelent; olyannyira, hogy sem a jelennek, sem a jövőnek nem élnek. Hogy úgy élnek, mintha soha nem halnának meg és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna…
Isten ekkor megfogta a kezemet, és egy ideig csöndben ültünk.
- Mint szülő, melyek azok a leckék az életben, amit szeretnél, ha gyermekeid megtanulnának? - kérdeztem.
Isten mosolyogva válaszolt:
- Szeretném, ha megtanulnák, hogy nem bírhatnak rá senkit arra, hogy szeresse őket. Amit viszont képesek megtenni, az az, hogy engedjék, hogy mások őket szeressék. Szeretném, ha megtanulnák, hogy a legértékesebb nem az, ami a kezükben van, hanem az, aki az életükben van. Ha megtanulnák: nem jó magukat másokhoz hasonlítani, mert mindenki egyenként lesz megítélve, saját élete, cselekedetei, nem pedig összehasonlítgatás alapján! Szeretném, ha megtanulnák: nem az a gazdag ember, akinek többje van, hanem az, akinek kevesebbre van szüksége. Ha megtanulnák, hogy csak pár másodpercbe telik, hogy sebeket ejtsenek valakin, akit szeretnek, de hosszú évekig tart begyógyítani ezeket a sebeket. Ha megtanulnának megbocsátani azáltal, hogy gyakorolják a megbocsátást. Ha megtanulnák, hogy vannak olyanok, akik nagyon szeretik őket, csak egyszerűen nem tudják, hogyan fejezzék ki érzéseiket. Ha megtanulnák, hogy ha két ember nézi ugyanazt az eseményt - tejesen különbözőnek láthatják. Ha megtanulnák, hogy egy igaz Barát ismeri őket, mindent tud róluk… és olyannak szereti őket, amilyenek. Ha megtanulnák, hogy nem elég az, ha mások megbocsátanak nekik, de saját maguknak is meg kell tudni bocsátaniuk.
Ültem egy darabig, élvezve a pillanatot. Majd megköszöntem neki a rám fordított időt és azt, amit értem és családomért tett.
- Itt vagyok a napnak mind a 24 órájában. Csak annyit kell tenned, hogy hívsz, és én válaszolni fogok.
A szemembe nézett és még ennyit súgott:
- Mindig emlékezz rá, amit most mondok: Az emberek elfelejtik, amit mondtál, vagy tettél, de soha nem fogják elfelejteni, hogyan éreztél irántuk és ez mennyit jelentett számukra.
*      *      *

Sokszor vagyunk úgy életünk során, hogy konkrét kérdéseinkre konkrét válaszokat szeretnénk kapni Istentől. Ezeket általában akkor fogalmazzuk meg, amikor látszólag kilátástalan élethelyzetek előtt találjuk magunkat. Ilyen lehet például a munkahely elvesztése, ami nagyon sok változást és gondot vonz maga után, mondjuk egy család életében.
Valljuk be őszintén: nem azért szeretnénk ilyen formában föltenni a kérdéseinket, mintha kíváncsiak lennénk az Ő véleményére, hanem azért, mert Ő mindent tud és az Ő konkrét válaszával sokkal egyszerűbbé válna az életünk. Ez így még nem is probléma, mert erre az igényünkre nagyon könnyen tudunk megoldási módot találni, de még mielőtt valaki félreértene, hozzáteszem, hogy csak a megoldási mód megtalálása az egyszerű, de nem maga a megoldási folyamat. Első lépés a koncentrált odafigyelés Istenre, ami rendszerezett életet igényel. Ennek a rendszernek nem az étkezések között eltelt idő betartásában kell megmutatkoznia, hanem az Istenre fordított idő minőségében. Ezt a minőségi tényezőt csak úgy fogjuk észrevenni, ha az Istennek ajándékozott idő a kezdetleges imahalmozásból, átmegy bensőséges beszélgetésbe, és ami még fontosabb figyelmes hallgatásba. Ezzel a figyelmes hallgatással elérjük a vágyva várt eredményt, ami az Isten szavának meghallása. Rádöbbenünk arra, hogy az a rengeteg kérdés, amit eddig Istenhez intéztünk nem „a pusztába kiáltó szava” (vö. Mk 1,3) volt, hanem ezek egy nagyon is „jól halló” Valakihez intézett kérdések voltak. Azért, hogy korábban látszólag nem kaptunk választ, csakis mi magunk vagyunk a hibásak, mert miközben (sokszor kiabálva) kérdeztünk, befogtuk fülünket, hogy „még véletlenül se” halljuk meg a választ, ami pedig minden alkalommal elhangzott.
Idei karácsonyi készületünkhöz tartozzon hozzá az is, hogy akik még nem próbáltak kérdéseikre ilyen módon választ keresni, azok tegyék meg, akik számára pedig nem ismeretlen ez a metódus, azok még inkább fordítsák oda érzékszerveiket ahhoz, aki gondviselő szeretetével mindig jelen van mindannyiunk életünkben

Kocáver Sándor, IV. évfolyam
Munkácsi Egyházmegye

 

Gondolatok a Papság Évére

Amennyire kézzelfoghatónak tűnik, épp olyan nehéz a papság lényegéről beszélni. Különösen akkor van ez így, ha az ember (még) nem pap, hiszen a házasságról is csak az tud igazán és érdemben beszélni, aki már ilyenformán elkötelezte magát valaki mellett, és néhány küszködésen is átjutott a házastársáért.
 Ettől függetlenül, valami biztos és kézzel fogható mégiscsak akad, hiszen aki házasságot köt, az is rendelkezik legalább egy képpel, egy ideállal, illetve vággyal, annak ellenére, hogy nem élt még kötelékben. Ez a vágy bennem, a papságra készülőben is ott van. Erről szeretnék a következőkben beszélni.
                Weöres Sándornak van egy megkapó verse, amiből idéznék néhány sort, amolyan mottóként. A címe: Rongyszőnyeg. Ebben a következőképpen tesz vallomást a költő:

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

                Biztosan lesznek, akiknek első olvasásra furcsának tűnnek majd az utolsó sorok. Bár azzal nagyon is tisztában vagyunk, hogy kiskirályok vesznek körül a munkahelytől kezdve a politikán át mindenütt, de hogy az Isten szolga lenne?! – ezen elcsodálkozunk. Magának a pápának is első megnevezéseként szerepel, hogy servus servorum, vagyis a: szolgák szolgája.
Egy szolgáló Istenhez, szolgáló papok illenek. Ezt leginkább az édesanyák áldozatos, méricskélésmentes szolgálatához tudom hasonlítani, amiben sok az áldozat, de az öröm és a szeretet még sokkal több.
Persze, tudunk számtalan negatív példáról, de sajnos az is igaz, hogy a pozitív példákat alig emlegetjük.  Azt is hozzá kell illesztenünk becsületesen, hogy az egész keresztény közösség az életszentségre van meghívva. Mindannyiunknak feladatul adta Isten, nemcsak a papoknak, hogy Istent megjelenítsük a világban, és ez csak a szerető szolgálat révén lehetséges.
                Igazán szolgálni csak Isten tud. Különbség van azonban szolgálat, kiszolgálás és szolgáltatás között. Ha a pap csupán szolgáltatást nyújt, akkor olyan, mint egy hivatalnok, vagy vállalkozó. Ilyen is előfordul, de olyan is, hogy emberek különféle vélt jogok alapján követelnek olyat egy paptól, amit nem adhat meg csak úgy.
Mégis valószínűleg akkor téved egészen nagyot az ember, - akár pap, akár nem az -, mikor összetéveszti a papságot a lelkipásztorkodással. Ezt nemrégiben egy atyától hallottam, és nagyon hálás vagyok a gondolataiért.  
A pap és a lelkipásztor általában ugyanaz a személy, de nem feltétlenül. Lehet ugyanis valaki úgy sikeres lelkipásztor, hogy nem jó pap és fordítva, de lehet akár eredményes és jó pap is egyszerre. Sőt, igazi pap lehet plébánia nélkül is. A mérce igazából nem külső, hanem belső. Nem annyira tulajdonságok halmaza a papság, hanem sokkal inkább egy lényegi azonosulás, mégpedig egy személlyel, az egyetlen igazi pappal: Jézus Krisztussal.
                Jézus sok szempontból nem volt „sikeres”. Mégis azt mondjuk, nagyon helyesen, hogy tökéletesen teljesítette a neki szánt küldetést, mert mindvégig kapcsolatban maradt az Atyával. Ilyenformán a pap olyan személy, aki örök adventben illetve örök húsvétban él, miközben alázatos jászolként az Istenre mutat.
                Legbelül a papot is a találkozás mélysége, a kapcsolat valódisága határozza meg, amely az Istenre hagyatkozásban mérhető le. A papban elevenen ott kell élnie a vágynak, hogy úgy szeresse az Istent, mint ahogyan Jézus az Atyát.
                A papnak igazi embernek kell lennie. Igazi emberségről kell tanúságot tennie, mint Krisztusnak. Nagyon sokra értékelem a papokban azt, ahogyan jelen tudnak lenni teljes személyükkel. Úgy gondolom, hogy ez azoknál lehetséges, akik jelen vannak az Isten számára. Ahogyan az igaz emberségre is Jézus a legtökéletesebb példa, úgy a papnak mindenben ugyanaz a Valaki a tanítómestere.
                A papnak, úgy gondolom, nagyon sokat kell imádkoznia a rábízottakért. Sok mindent tehet, ami fontos, de az ima mégis a leglényegesebb dolgok közé tartozik. Számos papot ismerek, akik ezt teszik anélkül, hogy erről sejtése lenne az embereknek. Persze, mondhatni, ez a kötelessége, viszont a pap esetén ez elsősorban hivatásbeli kérdés. Igazából a legértékesebb tettek mindig is a csendben, a rejtettségben történnek minden ember életében. A pap pontosan arra van meghívva, hogy az imában, az Isten csendjében az embereket az Úr elé helyezze saját magával együtt.
                Végezetül, egyetlen lényeges dolog jut még eszembe a papról: az, hogy a pap olyan ember, aki hagyja magát az Isten által kitágítani, kimélyíteni, kivájni, ugyanis rá kell, hogy tudjon mutatni, hogy kapaszkodója nem ebben a világban van. Épp ezért, ajándékként nyújtja oda Istennek mindazt, amiben sokan csak az áldozatot fedezik fel. A pap élete kevés, ha csak áldozat. A pap igazából szeretetáldozattá, azaz ajándékká kell, hogy érjen. Különösen a mai korban nagyon lényeges ez, amikor egy újfajta pogánysággal találkozunk, amely a keresztényeket is sikeresen fertőzi.
Nem jósnők tudásában, nem a horoszkópokban, a kártyák üzenetében és a különféle ásványokban van ugyanis az ember üdvössége és újjászületése, hanem az Istenben. A jól megélt papság által, Isten sokakat ráébreszthet arra, hogy ne érjék be olcsó boldogsággal az életükben. Ezért a pap számomra minden időben a remény embere, aki képes rámutatni az igazi öröm forrására: az Istenre, akitől minden jó származik.
Isten megismerésére megtanítani sok-sok embert, ezért nem csak a legszebb, hanem a legemberibb hivatás is a világon. A legtöbbet akarja nyújtani mindenki számára, aki az igazi örömre éhes.

 

                                               Czibere Zsolt, Iv. évfolyam
Egri Főegyházmegye